Célszerű legalább egy hónappal a fogyasztás tervezett időpontja előtt megkezdenünk az előkészületeket. A műveletek ugyan egyáltalán nem időigényesek, de a tojáskrémlikőrt sokáig pihentetnünk kell, hogy az ízek valamelyest egységesüljenek. Gondoljunk csak arra, hogy amíg a vanília rúdból az aromákat kioldja az alkoholos krém, az is több hétig tart.
8 tyúktojás sárgáját keverjük el 250 gramm kristálycukorral!
(A háziasszonyok ilyenkor rendszerint megkérdezik: és mi legyen a fehérjével? Nos, ezzel kapcsolatban nincsenek eredeti ötleteim. Csak azt tudom ajánlani, amit régi receptkönyvek is írnak. A tojásfehérjéből készíthetünk mondjuk habcsókot. Vagy télen a kocsonya főzésénél használhatjuk sikerrel. Kevesen tudják, hogy a kocsonya levének leszűrését követően is orvosolható annak zavarossága. A megoldás: tojásfehérjébe keverjünk egy kevés ecetet, s az egészet együtt verjük fel kemény habbá, majd forraljuk fel a kocsonya levét, tegyük bele az ecetes tojáshabot, s várjuk meg, amíg az kicsapódik. Ezzel az eljárással a lé zavarossága megszüntethető, a kicsapódott fehérjét pedig könnyen leszűrhetjük. Ezek után megvallom: nem szoktam sem a habcsók, sem a kocsonya készítéséhez időzíteni a tojáskrémlikőr készítését - ha akarnám, se tehetném, mert az utóbbi népszerűsége környezetemben messze felülmúlja az előbbiekét -, így aztán nálam a fehérje az enyészeté.)
Időnként tegyük félre a keveréket, majd néhány perc múltán ismét folytassuk a kevergetést mindaddig, amíg a cukor teljesen fel nem oldódik. Ha esetleg több óra múltán se következne be ez az örömteli esemény, akkor is legyünk óvatosak! Semmi esetre se hevítéssel próbáljuk meg jobb belátásra bírni a cukrot, mert hő hatására a tojássárgája irreverzibilis változásnak eshet áldozatul. Inkább a krémlikőr elkészültével szűrjük le az egészet, hogy az esetleg megmaradó, egészen apró, ám a fogyasztás szempontjából fölöttébb zavaró cukorszemeket eltávolítsuk.
A krémet keverjük össze 300 ml tejszínnel és 200 ml 96%-os etilalkohollal. (Ezután tanácsos a szűrést elvégeznünk, ha úgy tapasztaljuk, hogy egy perc nyugalmi állapot után, a keverésre használt kanalat az edény aljához ütögetve, szemcsés anyagot érzékelünk.)
Öntsük jól záró, széles szájú üvegbe a krémlikőrt (erre a célra a befőttes üveg a legmegfelelőbb), és tegyünk bele egy rúd vaníliát. Semmi esetre se használjunk hagyományos palackot, mert a látszat csalóka: lehetséges ugyan, hogy közvetlenül elkészítése után a likőr még tűrhetően önthető, de egy hónap múltán általában majonéz sűrűségű massza lesz belőle, amelyet legfeljebb mokkás kanállal lehetne eltávolítani a palackból, éspedig - és ez a bökkenő! - olyan mokkás kanállal, amelynek legalább 300 mm hosszúságú nyele van. Ilyen kanalat azonban - tovább bővítve a konyhai eszközök nemzetközi hiányának listáját - tapasztalatom szerint sehol sem gyártanak. Az sem túlzottan elegáns megoldás (és mellesleg nem is veszélytelen), ha a palackot egy hónap múltán óvatosan széttörjük, és szitán átpaszírozva próbáljuk az üvegszilánkoktól megszabadítani készítményünket. (A szőrszitát felhasíthatja az üvegszilánk; ha már ilyen alantas eljárásra vetemedünk, akkor használjunk acélból készült szitát, bár inkább azt javasolnám, hogy dobjuk az egészet a szemétbe, és az algoritmust kezdjük elölről.)
Ami a tárolást illeti, a kereskedelemben kapható egyszerű hűtőgépet nem ajánlanám, hacsak nem állítható be annak valamelyik rekesze a +10...+15 fok körüli hőmérsékleti tartományba. Megfelelő hűtőgép híján érjük be egy borospincével, ahol hasonló hőmérséklet uralkodik. Naponta egyszer rövid ideig (négy-öt fordulat a kanállal) keverjük meg a krémlikőrt. Egy hónap múltán eltávolíthatjuk a vanília rudat; a tojáskrémlikőrrel készen is lennénk.
Tegyünk aszalt sárgabarackot két napra lehetőleg tiszta (értsd: 100%-os) sárgabaracklébe. Erre az eljárásra azért van szükség, mert az aszalt sárgabarack (a standardnak tekinthető aszalt gyümölcshöz, a szilvához viszonyítva) meglehetősen kemény.
Ha ezzel is megvagyunk, akkor a végtermék már igen gyorsan elkészíthető. Az aszalt sárgabarackot csepegtessük le, majd ruhával vagy itatós papírral távolítsuk el a sárgabaracklé maradványát a felületéről! Töltsük meg egy-egy darabka marcipánnal a sárgabarackok belsejét!
Szervírozáskor tegyünk egy-egy tálkára egy-két leveses kanálnyit a krémlikőrből, majd erre az alapra helyezzük az aszalt sárgabarackokat (vendégeink szervezetének teherbírásától függően 3-8 szemet)!
Ha később használjuk fel a készítményt, akkor befőttes üvegben, rétegesen helyezzük el a marcipánnal töltött aszalt sárgabarackokat és a tojáskrémlikőrt.
Mivel a desszerteket általában nem szokás az egészséges étrend részének tekinteni, ezért nem érzem szükségét annak, hogy a Fráter Erzsébet kedvence fantázianevű készítmény ártalmait ecseteljem. Elégedjék meg az olvasó annyival, hogy egy kisebb adag elfogyasztása is - már ami a kalóriákat illeti - felér egy kiadós étkezéssel. Mindez persze nem jelenthet gondot azoknak, akiket szüleik helyes étkezési szokásokra tanítottak meg. Édességet mindig ebéd vagy vacsora helyett, sohase azok után fogyasszunk! (Egészséges gyermekek általában nem szokták szükségét érezni annak, hogy egy fagylalt vagy egy tortaszelet elfogyasztása után nekiüljenek a töltöttkáposztának. Nekik van igazuk! Aki ebéd vagy vacsora után bármit is eszik, az becsapja a szervezetét: ez legkönnyebben éppen édességekkel lehetséges, s voltaképpen szervezetünknek az ilyen és hasonló típusú “félrevezetése” a fő oka az elhízásnak. Sajnos még napjaink nevelési gyakorlata is éppen ellentétes elvre épül: az étkezés után fogyasztott édességnek, amelyet a szülők túlnyomó többsége eléggé el nem ítélhető módon elvként vall, nagyon is látványos az “eredménye”.)
Mindezek után azok kedvéért, akik nem kímélik sem a szervezetüket, sem a pénztárcájukat, ajánlom a Fráter Erzsébet kedvence extra változatát (mondhatnám úgy is, Fráter Erzsébet de luxe). Ez - legalábbis első megközelítésben - csupán abban tér el az előzőektől, hogy az aszalt sárgabarackokat nem sárgabaracklében, hanem nemesebb italban áztatjuk, méghozzá valamivel tovább, két nap helyett két hétig. Talán mondanom sem kell, a tokaji aszú az a nemesebb ital, amelyre gondoltam. Nem állítom persze, hogy ez volna a legmegfelelőbb alkalmazása éppen ennek a különleges (és persze természetes, mondhatnám úgy is: bio-) szőlőlének, de az biztos, hogy a közvetlen fogyasztás (belsőleg) után, ha számba vesszük, hogy mihez is lehet még kezdeni ezzel a nedűvel, akkor az aszalt sárgabarack puhítása egyike a legjobb felhasználási módoknak. (Annyira jó, hogy a befőttek kedvelőinek egyenesen azt ajánlanám: ne bíbelődjenek főzéssel, cukorral, dunsztolással és a tartósítás más kétes eszközeivel; egyszerűen az aszalt sárgabarackot öntsék le tokaji aszúval, s zárják le az üveget. Néhány évig biztosan eláll a készítmény, ami pedig az ízét illeti, az élethossziglan megmarad az emlékezetünkben. Arról már nem is szólva, hogy ha megfelelő barackfáról történt a szüretelés, akkor tökéletes bioételt kapunk eredményül, amely csakis természetes tartósító szert - vagyis alkoholt - tartalmaz.)
De ha már tokaji aszút használunk, akkor legyünk minden tekintetben igényesek, hogy valóban kiérdemelje ez a változat az extra jelzőt! Nem azt mondom, hogy tartsunk tyúkokat, de a tojást illetően is legyünk válogatósak. Nagyjából a kadmium-narancs az a művészek által használt olajfesték, amelynek a színe talán a legközelebb áll az igazi tojássárgája színéhez. (Néha azonban, különösen ha boltban vásároljuk a tojást - amiről viszont ugyanúgy lebeszélném az olvasót, miként a fűszerpaprika esetében tettem -, be kell érnünk az indiai-sárgához közeli színárnyalattal.)
Mivel a sárgabaracknak valamivel kisebb a helyigénye, mint a tyúknak, ebben az esetben már mindenképpen a saját termést és saját aszalást javasolnám. Kár volna a tokaji aszút olyan gyümölcsre pazarolnunk, amelyet félig éretten szedtek le, s helyeztek az aszalógépbe.
Forrás: Ízes étkek - Andor Csaba
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése